A templom, az utca, a szeg és a tehén esetéről

farmvilleMinap a politikusok hitelvesztéséről szóló jegyzet került elém. Elolvastam. Minden bizonnyal az érintettség okán ébredt bennem érdeklődés. Egyszerű a vonalvezetés: egykori hiteles emberek politikai küldetést vállalva előbb-utóbb hitelrontás áldozatai lesznek, merthogy a politika olyan alkukészségre kényszerít, ami morális értelemben kifogásolható. Nem mondja ki, csak sugallja, hogy a politikától jó távol tartani magunkat. (Ezen a ponton érzem érintettnek magam.) Pozitív, de egyedi ellenpéldaként az árvák mentorát, Böjte atyát említi. Alighanem a féltés indítékából fogant az írás, hiszen Tőkés püspökkel indít, akinek közéleti megítélése mára jelentősen megváltozott.

Az a bajom ezzel az elmélkedéssel, hogy nem kezeli helyén a dolgokat. Hangsúlyozza, hogy a politikán kívül is lehet környezetünkre jó hatást gyakorló tevékenységet folytatni (amivel messzemenően egyetértek!), de a politikával ellenpontozva értékel. Vagyis, bármiről is lenne szó, azonnal az jut eszébe, hogy bezzeg a politika csúnya és rossz – ergo: a mi szép, attól szép, hogy nincs köze a foltot ejtő politikához.

Próbáljuk helyükre tenni a dolgokat! Böjte atya szociális, spirituális töltetű nemes tevékenysége valóban modellértékű, de nem politikai modell! Attól szép, jó és makulátlan, hogy nem vegyül más területek világába, a maga helyén bontakozik ki. Pontosan azt teszi, amit tennie kell tovabb…

Nem a rendszer, hanem a káosz

(Az alábbi beszédet az RMDSZ által 2013. október 23-án, a marosvásárhelyi Vártemplom udvarán szervezett megemlékező ünnepségen mondtam el.)
A történelemtudomány a sztálinista diktatórikus rendszer és a szovjet megszállás elleni fegyveres lázadásnak minősíti az 1956-os magyar forradalmat, amit ugyan a túlerővel rendelkező idegen megszállók viszonylag rövid idő alatt levertek és a rákövetkező időszakban kegyetlenül megtoroltak, de egy több évtizedig fejlődő társadalmi és politikai átrendeződést eredményezett a korabeli kétpólusú Európa keleti blokkjában. Akárhonnan is nézzük – keletről vagy nyugatról! – a második világháborút követő, a szovjet világhatalom összedőléséig terjedő időszak legjelentősebb történelmi mozzanata. Ezért van az, hogy bár a sztálinizmus, a szovjet kommunizmus és szocializmus már rég a múlté, az ’56-os forradalom emlékezete mégis máig ható, eleven történelmi tudat. Ilyen minőségében feszegetem jelentőségét, belső mozgató rugóit, éltető tanulságát, üzenetét.

Induljunk ki abból az előbbiekben már megfogalmazott megállapításból, hogy az ’56-os forradalom egy diktatórikus rendszer és egy idegen megszálló hatalom ellen irányult. Nem kevés szarkazmussal mondhatnám: ma semmilyen rendszer veszélye sem fenyeget, hiszen a káosz uralkodik! Komolyra fordítva a tovabb…

A maratonfutó és a paniti bácsi

Finishing lineTegnap Juhos Gábor maratonfutót fogadtuk Marosvásárhelyen. Alig két hét alatt, több mint 500 kilométeres szaladással igyekezett felhívni a figyelmet a székelyföldiek autonómia törekvésére. Tiszteletre méltó egyéni teljesítmény és egyértelműen nemes szándék! Miközben hallgattam laudációját, élménybeszámolóját és filozófiáját, két apró részleten töprengtem el.
Faültetés. Minden érintett településen fát ültetett. Szót kértem és (köszönet Cseh Gábor szervezőnek) kaptam is! Elmondtam, hogy a futó fogadására felkért Maros megyei polgármesterek többsége felhívott és megkérdezte mitévők legyenek, hiszen a futó fát is akar ültetni. (A futó és a szervezők megjegyezték, egy-két esetben kissé mostoha volt a fogadtatás. Nem csoda, hiszen tavaly, az önkormányzati választások előtt egy másik magyarországi atyafi is faültetésre jelentkezett. Nem maratonfutó, autóval érkezett, és fenyőt ültetett. Ezt, nehezen tudják elfelejteni a Maros megyei polgármesterek. Innen az óvatosság.) No, szóval kérdezték, hogy mi legyen. Visszakérdeztem: az évszak alkalmas-e a faültetésre? 1338919281kover_fenyot_ultetPersze, ősz van. Éppen most az ideje. Csak merő óvatosságból csekkoltam, merthogy a tavaly nyárelő időszakában ültették a fenyőket, természetesen legtöbbje kiszáradt. És a megyei önkormányzati választást is (12 év elnökség után!) elveszítettük, ezzel együtt. Mondtam a tovabb…

Majd a Holt költők társasága!

20121017-holt-koltok-tarsasaga

Kezdődik az iskola. Nálunk is két srác készül, a nagyobbik kezdi a középiskolát, a kisebbik az elemi utolsó évét. Mondani kellene valamit. A fennkölt “dumára” már nem vevők. Ők sem. Fene tudja, miért. Pedig elmondanám, hogy mennyire fontos lenne komolyan venni ezeket az éveket, megalapozni a tudást. Azt is, hogy mekkora szellemi kaland az ismeretlenben elmerülni, majd feltörni a felismerés felhajtóerejével. Hogy ennek van valami köze a szabadsághoz. Hogy az otthonos mozgás a szellemi térben a kiegyensúlyozottság és magabiztosság feltétele. És azt is, hogy a tartalom mennyire megsokszorozza az időt. Mind ilyeneket mondanék.

Lehet, nem vagyok elég hiteles. Reménykedem. Majd a pedagógus. Vagy a rendszer. Manapság találkoztam olyan esetekkel is, amikor diákok, szülők kétségbeesetten vették tudomásul, hogy a mindenható gép máshova osztotta a tancit vagy a tanárt. Kézzel-lábbal tiltakoztak. Hiába. De, biztató sztorik, vannak jó pedagógusok! És vannak sokan olyanok, hogy nem mentek át a fokozati vizsgán. Ilyenek is vannak. Mert lehetnek. Mert a rendszerrel valami baj van. Pedig kellene egy jó rendszer. Egy olyan, amiben az iskola megválaszthatja a pedagógusait és egy állandósított tanári közösségben formálják az iskola szellemét. Egy olyan jó rendszer, amelyben megfizetik a “nemzet napszámosait”, hogy megérje tanárnak, jó tanárnak lenni. Ahol nem magánórákon kell taníttatni a csemetét, tovabb…

Jó szászrégeninek lenni!

csillagosveny_szinjatszo_csoportVan bennünk kakaó, vagy ha jobban tetszik: erőforrás, géniusz, életképesség. Mondom, kakaó. Ez így jobban hangzik, elfogadhatóbb az óvatos korszemléletnek és talán szlengesebb körben is inspirálóbb. Minap a szászrégeni magyar kulturális napok megnyitóján áradt ki bennem ez a megnyugtató, szinte megható érzés. Merthogy nem merem felismerésnek nevezni. A kétségnek olyan egészségtelen korszakát éljük, amikor a descartesi “kételkedem, tehát megismerésre jutok, megismerésre jutva tudatosul létezésem” elv azzal a bevezetéssel egészül ki, hogy “kételkedem, hogy kételkedem, ezért kétségeim súlya alatt létezésem is kérdőjellé görbül”. Szóval, arkhimédeszi heurékázás nélkül a kételkedésben is kételkedő poszt-poszt modern óvatossággal sejtetem: van bennünk kakaó. A szászrégeni alig nyolcezres magyar közösség közös kultúránknak szentelt ünnepe ezt sugallja (már megint majdnem kicsúszott az ujjaimból, hogy “ebben a tudatban erősített meg”).
Közhely, hogy a nagy, igényes kulturális ünnepekhez sok pénzre van szükség. Így igaz…, amikor ünnepelt médiasztárokban gondolkodunk. Persze, Szászrégennek ilyen is van! És ez is megér egy misét, hiszen kevés olyan Maros megyei, sőt erdélyi település van, aki büszkélkedhet egy xfaktoros Szabó Előddel vagy a romániahangjás Vízi Imrével. Ők is ma színpadra lépnek a nagyérdemű előtt! De, a tovabb…

Kilátó és szilvaíz

szekelyboHogyan látja a település jövőjét? Mint sok esetben, most is arra számítottam, hogy dadogás lesz a válasz. Tévedtem. Azonnal és magabiztosan ütötte le az alaphangot: a turizmusban. Majd folytatta, fűzte a jól átgondolt terveket. Kilátót terveznek az őrvári magaslatra, ahonnan belátni a Nyárád térségét, el egészen a Bekecsig; Agárd felől le kell aszfaltozni az utat, stb. Szente Kinga, egyike a székelybői elszármazottaknak, aki többed magával jó néhány évvel korábban létrehozta azt az egyesületet, amelynek keretében évente megszervezik a bőiek találkozóját, és minden évben megvalósítanak egy kis projektet. Állítottak a világháborús elesettek emlékére obeliszket turul madárral, faragott székelykaput a református templom elé, legutóbb pedig a művelődési otthon színpadát újították fel. De kiskönyvtárat is létrehoztak, illetve egy igen gazdag gyűjteményt bemutató falumúzeumot, ahol az egykor használatos tárgyaktól régi fotókig megannyi érdekesség tanúskodik Székelybő múltjáról. És falumonográfiát írtak, egy másik kötetben a bői közművelődés múltját örökítették meg, honlapot szerkesztenek (http://szekelybo.ro/szekelybo/index/index). Alig győzőm sorolni.
Sosem jártam Székelybőben, pedig mindössze 10 kilométer távolságra van Marosvásárhelytől. Két irányból is megközelíthető, Jedd-Agár, illetve Nyárádszereda felől Székelymoson irányába. Gyönyörű fekvésű, tovabb…

Van ahol nem múlik el észrevétlenül, hogy éltünk ötvenet

Őszintén meglepődtem, amikor a múlt szombaton beléptem a disznajói művelődési otthon udvarára. Színpad, előtte három sor párnásszék, körben ünneplőbe öltözött emberek (szemmel láthatóan családtagok, rokonok, barátok) díszes virágcsokrokkal felszerelkezve, megterített asztalok, a késő délutáni meleget vibráló várakozás ventilálta. A háttérben népviseletbe öltözött gyerektánccsoport, kedélyes háttérmuzsika, beszédekkel felkészült előljárók. Ők még nem érkeztek meg. Mármint az ötvenesek. Kiderült, az idén két sírnál is el kellett helyezni az emlékezés koszorúját, ezért “késnek”. Aztán jöttek, szépen felöltözve, derűs jó kedvben, meghatódva. Taps, mosoly, színpadi laudációk és ünnepi műsor honorálta a megélt ötvenet. Igazi népünnepély, amolyan ballagás nívójú és hangulatú. Kiderült, ennek harmincegynéhány éves hagyománya van Disznajón.
A kerek évfordulóknak valami okán nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, évtizedes léptékben mintha értékesebb lenne az élet. Fene tudja! Vitathatnám is, hiszen közhelyszámba megy, hogy az életet nem évekkel, hanem megélt tartalmakkal érdemes mérni. Nem is ezért jegyzem fel az eseményt. Lehet, hogy megnyilvánulásában rendhagyóan ünnepélyes, azonban azt tartom igazán rendkívülinek, hogy Disznajón ez az esemény össznépi összejövetelt gerjeszt, széles körben nyilvános, tovabb…